Boris Vian: Piros fű

"– A képmutatásom nőttön nőtt – mondta Wolf ügyet se vetve Brillre. – Nem olyan értelemben voltam képmutató, hogy lepleztem volna az igazi tulajdonságaimat, csak a tanulás tekintetében. Jó adottságaim lévén csak mímeltem, hogy szorgalmasan tanulok, valójában a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül is sikerült az átlag fölött maradnom. De hát az emberek nem szeretik a tehetségeseket.

– Szeretné, ha szeretnék? – kérdezte közömbösen Brill.
Wolf elsápadt, összevonta a szemöldökét.

– Hagyjuk ezt! – mondta. – A tanulmányaimról beszélgetünk.
– Akkor beszéljünk a tanulmányairól! – mondta Brill.
– Kérdezzen, s én válaszolni fogok – mondta Wolf.

– Hogyan alakította a személyiségét az iskola? Nagyon kérem, ne csak a kisiskoláskoráról beszéljen. Mi lett az eredménye a kitartó tanulásnak... mert, ugye, lehet, sőt biztos, hogy külső kényszer hatására, de mégiscsak kitartó munkára kényszerült, márpedig tudjuk, hogy a rendszeresség szükségképpen hatással van az egyénre, ha elég hosszú az idő...

– Hosszú az idő! – visszhangozta Wolf. – De milyen hosszú! Tizenhat év... tizenhat éven át seggeltem a kemény iskolapadokban, tizenhat éven át tanultam vagy lógtam, felváltva. Tizenhat év unalom és gyötrelem: mi maradt belőle? felvillanó képek... az új könyvek szaga az évnyitón... ahogy falevelet rajzolunk... a felboncolt béka undorító hasa biológiaórán és az orrfacsaró naftalinbűz... a tanév utolsó napjai, amikor rájön az ember, hogy a tanárok is emberek, merthogy nyaralni mennek, és egyre kevesebben vannak az osztályban. Meg a nagy félelmek, amiknek már az okát sem tudom. A vizsgák előtti éjszakák... Rendszeresség... igen annyi volt az egész, és mondok én magának valamit, Brill úr aljasság tizenhat hosszú éven át rendszerességet kényszeríteni a gyerekekre. Meg van hamisítva az idő, Brill úr. A valódi idő nem gépies, nincs egyforma órákra szabdalva... a valódi idő szubjektív, belül viseli az ember. Reggel hétkor ébresztő, délben ebéd, kilenckor lefekvés... és az embernek sosincs egy saját éjszakája, sose tudja meg, hogy van egy pillanat... ahogy a tengerár is elcsitul egy kis időre, mielőtt jön a dagály... van egy pillanat, amikor az éjszaka és a nappal egymásba vegyül, rőt sávba olvad össze, mint a folyótorkolat meg a tenger. Tizenhat év éjszakát raboltak el tőlem, Brill úr. Amikor gimnáziumba kerültem, elhitették velem, hogy egyetlen célom lehet, az, hogy második osztályba lépjek, aztán hat év múlva az érettségi, aztán később a diploma. Igen, azt hittem, hogy van célom, Brill úr, és semmim se volt... Egy se eleje, se vége folyosón haladtam mindenféle hülyék nyomában és más hülyéket megelőzve. Az ember élete szamárbőrbe van becsavarva. Ahogy a keserű orvosságot ostyában adják be a betegnek... csak az a baj, Brill úr, hogy most már tudom: én szerettem volna az élet igazi ízét."