Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

"...mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókratésznál vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni. Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a renaissance szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, mosogatót és a gázkályhát kapja cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jóízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondícionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratainál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenne, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúkat nézni még kétségbeejtőbb; ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holott vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból."