A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedü-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.
Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az, aki
nem hallja meg testvére panaszát,
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös inség, közös láz, közös
zavar dadog, - a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.
Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szive
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megúnt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.
4 megjegyzés:
fura, h te tetted be ezt a verset.
azonban elérted, szeretem Babitsot.
ezt nem így látom, viszont nyitott szájjal hallgatom őt.:)
miért?
örülök neki:)
mert az eddigi megnyilvánulásaidból nem hittem, h ez a te véleményed is.
csak ezért.
de ez nem baj, természetesen.
emiatt nem töröllek wiwről.:S :)
hát ez változó, vannak dolgok amikben egyelőre egy nagy ingaóra vagyok. (de lehet, hogy örökre)
pedig már megijedtem, hiszen mára minden emberi kapcsolat alapjává az iwiw vált...
Megjegyzés küldése