belső életünk

A hétvégén végeztem A Buddenbrook házzal. Nem akarok különösebben belemenni, legyen elég annyi, hogy beleszerettem Tony Buddenbrookba. Beleéltem magam a helyzetébe, bár sokszor buta volt, makacs és gőgös, de akkor is így nyerte el a szimpátiámat ("így ahogy vagy"). Nagyon sok idézetet kiírtam tőle, majd egyszer leírok párat ide is. Zseniális a kislány, csaj, menyasszony, férjes asszony, elvált nő, bukott nő, kétszeresen elvált nő, nagynéni, anya, anyós, özvegy, öregasszony (a regény 60 év történéseit írja le).
Kíváncsi lettem, hogy miket írnak a könyvről irodalomtörténészek, irodalomkritikusok. Még nem csináltam ilyet, hogy egy önszorgalomból olvasott könyvnek ilyen szempontból utánaolvastam volna. Ha tetszett, akkor átnyálaztam újra, vagy megnéztem az író életrajzát, a legtöbb esetben pedig elolvastam az író egy másik könyvét. De hosszabb tudományos munkát még nem olvastam így (kivéve persze a magyaron kötelező műveket, és a hozzájuk tartozó kötelező szakirodalmakat). Most ezt tettem, és - miközben Thomas Mann regényeiben tapasztalható fejlődésről olvastam - találtam egy idézetet. Egy Schopenhauer idézetet a művészetről.
A bejegyzésnek ez a mondat az apropója (bizony, ez az egész eddig csak felvezetés volt), gondoltam leírom nektek:

"A művészet abban áll, hogy lehetőleg a legcsekélyebb ráfordításból a külső életből a belső életet a legerősebb mozgásba hozza, mert érdeklődésünknek tulajdonképpeni tárgya a belső életünk."

Utálom a művészet, szerelem, bűn, tudat, stb... definíciókat, de ez nagyon tetszett, és mostantól mindig a "belső életemre" fogok hivatkozni, ha szorul a hurok.