Kedvenc versek

Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa


Éjszaka történt, hogy a járókelő

valami zajt hallott és visszafordult:

egy tölgyfa jött mögötte.

Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy ahogy gyökereit frissen kihúzta s még földes, hosszú kígyólábakon hullámzott az aszfaltos útra, mint egy idomtalan sellő, igyekezett, túlságosan széles feje surolta a néma boltredőnyöket, mikor elérte a járókelőt, a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt, aztán haját szétháritotta. A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen. Érezte akkor a járókelő saját körvonalait lazulni, köd úszta be folyékony partjait, mint aki hirtelen erdei tóvá sötétül, mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

És lélegeztek mindaketten.

Néhány madárfészek a tölgy hajában, bennük alvó madár, mintegy gondatlanul, ott-feledetten. Mert sürgető volt. Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, mint egy hír, tölgy-alakban, amely elfárad megfejtetlenül.

Hajfüggönyét visszaengedte már.

Megfordult. Indult. Furcsa lába.

Vitte fészkeit, madarait,

s a járókelő

szilárduló szeme előtt

fénnyel szórta a neonlámpa-sor.

Már várta az elhagyott gödör,

amelybe visszaforr.