álom

Őszintén, de mókásan furcsa. Máskor egy átlag szerdán ilyenkor szoktunk hazaérni, most ilyenkor kelünk. Tegnap délután 6kor mint két kifacsart citrom értünk haza harcban erőshangú Csabival. Fél hétkor már mindketten húztuk a lóbőrt. Én most keltem, és már ő is mocorog. Mindenesetre a sötét koliszobában halkan bejegyzést gépelek. Vannak egészen furcsa, mégis talán kicsit csacskán szép dolgok. Hajnal kettőkor teljesen frissnek érzem magam.
Amikor az én bejegyzéseim olvassátok(remélem elolvassátok), mindig megfigyelhetitek ezeket a gyatra kiszólásokat, hogy nem is erről akartam írni, meg ez most mindegy. Ez egy olvasónak talán idegesítő, akkor bocs.
De nem erről akartam írni. Az álmomról akartam. Álmodtam valamit, ami miatt nem tudtam visszaaludni. Hajléktalanokról álmodtam. 8 hajléktalanról, akikkel együtt utaztam egy vasúti fülkében. Elmesélem:

Sétálok a Szárszói vasútállomásra, amikor odaérek akkor ér be a vonat. Rohanok a pénztárhoz gyorsan jegyet venni. Fizetve valami cafatot kapok. Bocsánat, szabadkozik a pénztáros(aki az álmomban az egyik tanszéki titkárnő volt), de elromlott a jegykiadó gép, és szaggatja a szalagot. Jó, mindegy, mondom, majd veszek a kalauztól jegyet. Felugrottam a még álló vonatra, amely körül óriási hangzavar és nagyon sok ember volt, de a vonat(vagy 15 kocsival) szinte teljesen üres. Körülpillantottam keresve a kalaúzt, a vonat elindult. Az emberekkel teli állomásról csak én szálltam fel rá. Megpillantottam az egyik magam előtt levő fülkében az egyik kalaúzt, de hallom, hogy valakivel veszekszik, egy nagyon csúnyahangú idegennel. A kalaúz meg akarja ölni, én nagyon megijedek és rohanok hátra. Mögöttem pár kocsival rohan az idegen, utána rohan a kalaúz. A félelmetes hangorkánban halálfélelmem van és fejvesztve menekülök, az egész vonat üres. Sehol senki. Minden vasúti ajtó be volt zárva, de a valóságtól eltérően, az álmomban minden ajtó mindkét kilincse alatt volt egy-egy zárófül. Így mindenhova be tudtam menni, minden ajtón keresztül, csak előtte ki kellett nyitnom. Rohantam egyenként nyitogatva az ajtókat. Látom, hogy siet felém egy másik kalaúz. Arra gondolok, hogy ez most, mint tanút bántani akar, de csak egy szúrós pillantással elmegy mellettem, én mondom neki kutyafuttában, hogy nincs jegyem, ő ideges kézmozdulattal int, hogy mindjárt jön. A hangzavar a hátam mögött eltűnik, viszont előlem félelmetes, vad tivornya hangjai szűrődnek az ajtókon keresztül. Ekkor veszem észre, hogy a leghátsó vagonig rohantam.
Beléptem. Tele volt hajléktalanokkal. Egyszerre hárman kezdtek el nekem magyarázni, én felemeltem a kezem és hátrarohantam egy ülésre. A hajléktalanok(pedig csak 8 volt), óriási hangzavart csináltak. Furcsamód azonban nem éreztem, hogy büdösek lennének. Semmi szagot sem éreztem. A hajléktalanok ismeretlenek voltak, de egy arcra figyelmes lettem a tömegből. Őt ismertem. Unokatastvérem felesége volt. Egy kövér, szoknyás, rosszarcú asszony. Odarohant hozzám, leültetett és kérdés nélkül elkezdte: - Jaj, neked még nem is mondtam...blablabl... a kislányom...blablabla..., és ezt fogom tenni.
A beszédéből semmit sem fogtam fel, hangja a messzi távolba veszett. Csak arra lettem figyelmes, amikor az egyik hajléktalan asszony felpattant két üléssel mellettünk, és elkezdett kiabálni, hogy ő ezt nem akarja még egyszer végighallgatni, nem bírja, fejezze be...
Unokatesóm felesége felállt mellőlem, átült egy másik ülésre, kb velem szemben. Keresztbeült az ülésen felhúzott lábbal, és keserves zokogásban tört ki. Fájdalmasan, szinte harsogva sírt. És ekkor mindegyik elkezdte. Az összes hajléktalan, a férfiak is. Mindannyian elkezdtek sírni. Keserű vergődésében unokatesóm feleségének szoknyája alá pillanthattam véletlenül. Nem volt rajta fehérnemű, kövér és pirospozsgás lábai között, elhízott szeméremajkai mindegyikében egy-egy heregolyó táncolt.
Ekkor berontott a kalaúz. Odajött, és kérte a jegyem árát. Akartam neki fizetni, és a pénztárcámból egy ötszázas, egy ezres, és egy ötezres került elő. Én gyorsan és irigyen takargattam volna a hajléktalanok elől, de akkor láttam, hogy amim van, az ady, bartók, és kossuth... Régi pénz volt nálam. Amit gyerekkoromban vontak ki a forgalomból. Büszkén és kacagva mutogattam ezeket a sírással felhagyó hajléktalanoknak. Az egyik hajléktalan nő egy műanyag fóliából papír pengőket húzott elő, az én legnagyobb megdöbbenésemre. Közben átvizsgálva a tárcámat találtam egy forgalomban lévő pénzt, egy ötszázast. A kalaúz közölte, hogy dupla árú jegyet kell vennem. Én megmondtam, hogy azt nem fogom kifizetni. Ekkor következett Zamárdi megálló, a vonat lassított, ezen a peronon is óriási embertömegek voltak és félelmetes hangorkán. Mi a kalaúzzal bámultunk a peronon levő embertömegre, lelassult a kép...

És felébredtem.