Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.
Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.
Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.
Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.
És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.
Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.
Meghalni, ajkán egy névvel,
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.
4 megjegyzés:
ezt nem ismertem.(na, ettől a mondattól úgy most úgy hihetitek, hogy olyan baromi sok verset ismerek. persze lehet, végülis ez relatív.)
az ideák ugrottak be róla, amiket feleslegesen hajszolunk...feleslegesen hajszolunk?
miután Koestler olyan csúnyán lehúzta Platónt az Alvajárókban, hát engem már nem is érdekel....:):):)
egyébként kb. nekem is ezt jelentette a vers.
meg eszembe jutott Makai, hogy lépj hátra.:)
(a szénrajzot egyébként Moholy-Nagy készítette 1919-ben, aztán Juhász Gyula írt pár sort róla 1921-ben, én imádtam:
„Az ember ötlete néha pokoli,
Nem is tudja igazán megokolni,
Miért lett modernné éppen Moholi?”)
:) hát nem kell megdögleni a fasziért...:)
cc, alfred n. whitman-nek erről tökéletesen más a véleménye...akkor kinek higgyünk? hát se neki, se koestlernek, hanem magunknak! :)
legyen így:)
(megpróbálom magam függetleníteni, de nehéz....)
Megjegyzés küldése