Kedvenc könyvek V.

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

Arthur felállt, és a kráter tetejéhez sétált. Aztán körbejárt a kráter tetején. Megbámulta a magratheai fenséges kettős naplementét.
Visszabandukolt a kráterbe. Felébresztette a robotot, mert még egy mániás-depressziós robot is jobb beszélgetőtárs a semminél.
- Esteledik – mondta. – Nézd, robot, jönnek a csillagok felfelé.
A sötét ködök belsejéből kevés csillag látszik, azok se nagyon, de azért látszottak.
A robot engedelmesen megnézte őket, aztán visszafordult.
- Látom – mondta. – Pocsék.
- De az a naplemente! Legvadabb álmaimban se láttam ehhez foghatót! Az a két nap! Mintha tűzhegyek forrnának az űrben.
- A két napot is láttam. Ócskaság.
- Nekünk otthon csak egy napunk volt – Arthur rendületlenül beszélt. – Tudod, arról a bolygóról jöttem, amit Földnek hívnak.
- Hogyne tudnám. Folyton ezt hajtogatod. Rettenetesen hangzik.
- Szó sincs róla, gyönyörű hely volt.
- Voltak rajta óceánok?
- Ó, hogyne – sóhajtott Arthur. – Hatalmas, széles, hullámzó, kék óceánok…
- Ki nem állhatom az óceánokat – mondta Marvin.
- Mondd csak – érdeklődött Arthur. – Jól kijössz a többi robottal?
- Gyűlölöm őket. Hova mégy?
Arthurnak elege volt. Feltápászkodott.
- Sétálok még egyet – felelte.
- Meg tudom érteni – mondta Marvin. Egy másodperccel később elaludt, de előtte még megszámolt ötszázkilencvenhétmillió bárányt.