Edit néni, 1991.

Ő volt a kedvenc óvónénim. Nagydarab, krumpli orrú néni volt, fehér köpenyben, nagyon vastag szemüveggel, aminek barna sztk-kerete volt. Mindig olvasott nekünk, hangosan nevetett, és közben kicsordult a könnye. Erre jól emlékszem. Sírt a nevetéstől.
Egyszer farsangra próbáltunk. Volt egy dolog, amit a fiúkkal közösen adtunk elő. Kb. 12 kisfiú libasorba állt, megfogta az előző vállát, és így kellett vonulnunk. Nem nagy kunszt. Mégis régóta próbáltuk, Edit néni is ideges volt már. A bal kezében volt egy összehajtott papírlap, a jobb kezével pedig magyarázott. Egyszer csak elterült a földön az egész csoport. Elesett valaki, és mint a sorbarakott dominók, dőltünk le mindannyian.
Edit néni mérgesen odarohant, kereste, hogy ki volt a rossz. Hirtelen kikapott engem jobb kézzel a kusza gyerektömegből és megpofozott. Utána sírtam. Nem miattam történt. Ártatlan voltam, és ezért rettenetes sajnálatatot éreztem önmagam iránt.
Nagyon hamar megbocsájtottam Edit néninek, de soha nem tudtam már úgy szeretni, mint addig.
Ezután nem volt többé kedvenc óvónénim.